"Szerettem N. Ottó tanár Úr óráit, de aznap éppen nem volt kedvem semmihez. 15-16 éves lehettem és miután rájöttem, hogy nem is olyan nehéz pár sort rímbe szedni, már nem volt megállás." - meséli nekünk Kincses János, vagyis Versember, aki a napokban várja annak a verses kötetnek a megjelenését, amelybe egy gimnáziumi alkotását beválogatták. 

Blogján - ahogy fogalmaz - a válságos költészete köszönt vissza, de gyorsan hozzáfűzi, hogy azért nem mindig ilyen sötét színben látja a világot, sőt, nővérei esküvői meghívóin is szerepeltek versei és egy kedves, gyerekkori barátja szintén János szösszenetét kérte a nagy napra. 

A sors iróniája, hogy éppen egy olyan versemet választotta ki, amit én nagy fájdalmamra írtam. Ő mást látott benne. :-)

Kamaszkori lázadásomat versekben, blogokban, novellákban éltem ki. Aztán persze, mint a legtöbb költőnek, nekem is a szerelmi bánat volt a legfőbb motivációm. Egyszerűbb is volt így kommunikálni, mert így éreztem, hogy bármit kimondhatok- kimondatlanul.

Lassan 27 éves leszek, de a versírást ha akarom sem tudom elfojtani magamban. Fel-feltör belőlem. Pár éve összegyűjtöttem egy teljes kötetre való alkotásomat, csak azóta annyi született még, hogy nem volt energiám ismét nekiülni és válogatni.  

Nem is hittem volna, hogy amikor gimiben szöszölni kezdtem, hobbi válik majd belőle. Egyébként az orosz irodalom és Dosztojevszkij a nagy kedvencem. Jelenleg az Ördögök regényét olvasom.

 

Kedves János, műveidet olvasva nem is csodálkozunk ezen az orosz vonalon. ;-) Nekünk ez a versbe szedett szép történet az egyik kedvencünk:

Nővel és kávéval

Kopognak. Kinyitom.
A kávé az asztalon,
az ajtóban egy nő,
az égen ezer felhő.

Kezében poggyász van,
arcán kaján vigyor,
kérdés nélkül belép - 
s én a kávémat iszom.

"Ülj le!" - ennyit mondok,
de a nő rögtön rombol s 
a nyugodt életemből
készít instant poklot.

Fel-alá rohangál,
meg se áll a keze:
"Az kell még nekem!",
de már kidobta az eszem!

Minek, ha itt a kávé?
Csak te maradj velem.
Nyúlna a csészémért,
de azt nem engedem.

Megragadom karját és
lassan leengedem:
"Rendben van, hogy élsz!
De másképp én sem teszem!"

Aztán elkezd sírni,
ó te női bánat!
Zártam volna lakatra
a férfi fellegvárat!

"Maradj, én nem szólok,
sőt nem is kérdezek,
ha akarsz takaríts,
de egyre megkérlek:

A kávé az enyém!
Ha azt meg nem hagyod,
istenemre mondom
ellátom a bajod!"

A női lélek gyors,
fordulatban gazdag,
a nyakamba ugorva
nevetve csókolgat.

Így történt, hogy azóta
minden reggelem,
egy kávéval és egy
bájos nővel kezdhetem.

Kincses János, a Versember további remekeiért katt ide.